Fővárosi Csatornázási Művek

Vakbarát verzió | Normál verzió

Fővárosi illemhelyek története

A budapesti nyilvános illemhelyek története

Az első nyilvános illemhelyet a fővárosban a mai Deák Ferenc téren állították fel 1870-ben. Az illemhely Jennings rendszere szerint épült. A fedetlen, kör alakú építménynek ajtó nélküli, de védfallal eltakart bejárata volt. Középen állt a szifonos medence, melyet sugárirányban elrendezett vaslapok hat állóhelyre osztottak. Az egész berendezés vasból készült 3757 Ft 50 kr-os költséggel. Ezután sokáig nem létesítettek illemhelyet.
A nagykörút megnyitásakor a Közmunkatanács néhány Párizsból vásárolt öntöttvas vizeldét helyezett el. A Főváros minden házmestert utasított, hogy szükség esetén bárkinek adják ki a házi közös illemhely kulcsát.
1895-ben a Beetz vállalkozó cég ajánlatának elfogadásával kezdték el építeni – még ma is egy-két helyen fellelhető – zöld házakat. A Beetz-féle illemhely világszabadalmat jelentett „Olajjal szagtalanított vizelde” néven.
A II. világháború előtt 82 illemhely működött Budapesten. Ezek közül 12 megsemmisült a háború alatt.

 


Romos illemhely Farkasréten

Az építésügyi miniszter 1950. március 22-én kiadott rendeletével a nyilvános illemhelyek a Főváros, ezt követően pedig, 1950. május 3-án a Csatornázási Művek kezelésébe kerültek.
A 80-as években már több 100 illemhely működött Budapesten. 1983-ban a Csatornázási Művek által kifejlesztett egyszemélyes, félautomata illemhelyeket állítottak próbaüzemre az V. ker. Március 15. téren.


Illemhely a Március 15. téren

A kedvező tapasztalatokat követően továbbiakat telepítettek elsősorban a belváros nagy forgalmú helyeire, olykor iker-kialakítással. 1996-ban már 29 automata illemhely működött a fővárosban.
Az ipari műemlék jellegű, Beetz-féle vasvázas illemhelyek felújítását 1985-ben kezdték meg az eredeti külső megtartásával és korszerű belső, vandalizmussal szemben is ellenálló védelemmel ellátva (pl. XII., János kórház melletti, VI., Nagymező utcai, az I., Lovas úti, I., Hunyadi szobor melletti, VI., Lövölde téri, IX., Ferenc téri).


Beetz-féle "zöldház"

1996-ban, amikor profiltisztítás következtében az illemhelyek üzemeltetésével az Il-Net Kht-t bízta meg a Fővárosi Közgyűlés, a Csatornázási Művek már 112 db közterületi illemhelyet üzemeltetett.
A Fővárosi Közgyűlés 2009 májusában döntött úgy, hogy ismét a Fővárosi Csatornázási Művekre bízza a budapesti nyilvános illemhelyek üzemeltetését. A társaság azonban nem tudott azonnal munkához látni, mert meg kellett várnia az illemhelyeket 1996-tól üzemeltető IL-NET Kht. végelszámolását és megszüntetését. A feladat annál is sürgetőbb volt, mivel a fővárosi illemhelyek állapota tarthatatlanná vált. Míg 1996-ban még 112 működő és nyitva tartó illemhely volt, 2009-ben 74 nagyon rossz állapotú maradt csupán. Ebből 38 illemhely teljesen használhatatlan, romos állapotban került vissza a Csatornázási Művekhez és csak 36 egység volt üzemképes, messze elmaradva a XXI. század elvárásaitól.

Mindenki mehet a dolgára

A tisztaság jutalma a szép város: a szivacsoktól a dizájnvécéig

A toalett az emberi higiénia, így az emberi civilizáció történetének szerves részét képezi, ezért megkerülhetetlen a vele való foglalkozás. A többi testfunkciótól eltérően az anyagcsere agyonhallgatott téma, ami az orvosi Nobel-díjas Charles Richet szerint az emberi ürülék „hasznavehetetlenségére” vezethető vissza. „A tisztaság jutalma a szép város” – írták a budapesti köztéri illemhelyek külső borítására a nyolcvanas években. A szlogen időtállónak bizonyult; a köztéri vécék higiéniai és városképformáló funkcióját viszonylag korán felismerték a magyar fővárosban is, noha a közös illemhelyek története több ezer évre tekint vissza.

Az illemhelyek kialakítása együtt járt az állandó tartózkodási hely megválasztásával kapcsolatos szokások elterjedésével. A legrégebbi öblítős WC-t négyezer éve, a krétai Knósszoszi palotában építették, s a szerkezet i.e. 2500 körül Harappában, illetve i.e. 2100-ban Egyiptomban is meghonosodott. Pompeiiben és Herculaneumban közös latrinákat és hosszú kősorokat alakítottak ki, amelyeknek átlagosan nyolc „férőhelyük” volt. Rómában 144 közös illemhelyet tartottak nyilván, ám a fürdőkben elkülönített helyiségekből a szennyvíz ekkor még a Tiberisbe ömlött. A közvécét igénybe vevők – vécépapír híján – közös szivacsot voltak kénytelenek használni.

A szokások változásával – korábban egyáltalán nem keltett viszolygást, ha az ebédjüket fogyasztó római előkelőségek székük alá végezték el dolgukat – inkább a magánvécék kezdtek elterjedni. Érdekesség, hogy nem csak a modern kori háborúkban (koreai, vietnámi) volt a szükség nagy úr: Nagy-Britanniában az egyik első ilyen jellegű helyiséget Hadrianus falához közel, Housesteadsnél építették, amelyet egyidejűleg húsz katona tudott igénybe venni. A rómaiak forradalmi újításainak jelentőségét húzza alá, hogy a birodalom szétesése után csak évszázadokkal később, az 1800-as években honosodott meg újra a csatornázás, illetve a szennyvíztisztítás, míg az általuk népszerűsített ülőalkalmatosság csak a XIX. században, Európa nyugati felében terjedt el.

A VI. században köszöntött be az emberi higiénia sötét kora, amely egészen a XVI. századig tartott: az anyagcserére leginkább pöcegödrök (vagy éjjeliedények) szolgáltak, az emberi ürüléket a lakók egyszerűen saját ablakaik alá, az utcára borították. Az emberek ott végezték el dolgukat, ahol a szükség megkívánta: az utcán, nyílt tereken, folyóparton. A hatóságok nem tudták elejét venni az egyre elharapódzó gyakorlatnak, s erejükből csak tanácsadásra futotta. Az első, külön férfiaknak és nőknek fenntartott toalettet 1739-ben egy párizsi étteremben alakították ki; erre az időre tehető a piszoárok megjelenése is. Közös illemhelyeket csak a XV-XVI. században létesítettek, párhuzamosan a vízöblítéses WC feltalálásával-elterjedésével. Történészek egybehangzó állítása szerint ezt a leghangosabban először Angliában, Erzsébet királynő 102 keresztfiának egyike, Sir John Harrington követelte, aki szatirikus pamfletjében (Új értekezés a húgy témájában, avagy az illemhely átalakulása, 1596) hívta fel a figyelmet a kor egyik égető problémájára. Harrington azonban nemcsak a szavak, de a tettek embere is volt: a saját házában már vízöblítéses toalettet használó rokon a királynő egyik palotájába is szereltetett egyet. Erzsébet azonban nem kedvelte a túl hangos üzemű illemhelyet - keresztfiát pedig az obszcén témájú írásért még jól el is zavarta az Udvarból.

A közvécék állapotában tapasztalható romlás következtében egyre inkább az emberek vették magukhoz a kezdeményezést, és sorra nyíltak meg az illemhelyek. 1872-ben a francia törvényhatóságok magáncégeket kértek fel a közvécék fenntartására, húsz évre szóló haszonbérleti szerződés mellett. Európában gombamód szaporodtak a fizetős illemhelyek, különösen Párizsban, sok helyen azonban a piszoárokat ingyenessé tették. Az Egyesült Államokban ennek pontosan az ellenkezője volt megfigyelhető, a CEPTA (Committee to End Pay Toilets In America) lobbizásának köszönhetően a hetvenes években minimálisra csökkent az eladdig szinte egyeduralkodó fizetős helyek száma. A köztéri piszoárok különösen Franciaországban terjedtek el (a vespasiennes a közvécékre adót kivető Vespasianus római császár után kapta a nevét), de ezek hamarosan homoszexuálisok találkozóhelyeiként és az elégtelen higiéniai körülményeiktől lettek ismertek, ezért később felváltották őket a minden igényt kielégítő, automata sanisette-ek, amelyek újabban egyre több nagyvárosban bukkannak fel.

Az első budapesti illemhely egy ajtó nélküli, kör alakú, nyitott vasépítmény volt, amelyet a mai Deák téren állítottak fel 1870-ben. Közepén szifonos medence állt, amelyet sugárirányban lévő vaslapok hat álló helyre osztottak, a bejáratot védfal takarta. Az építmény 3757 forint 50 koronáért készült el.

A millenniumi ünnepségek idején, a Nagykörút átadásakor a Közmunkatanács Párizsból rendelt vasvizeldéket helyezett el, s minden házmester utasítást kapott, hogy ha szükséges, bárkinek ki kell adnia a lakások közös illemhelyének kulcsát. Ugyanebben az időben kezdtek feltűnni a belvárosban ma is látható jellegzetes zöld, vasvázú házak, a világszabadalmat jelentő „Olajjal szagtalanított vizeldék”. Ezekből a Beetz-féle illemhelyekből a II. világháború előtt 82 szolgálta ki vendégeit a fővárosban, közülük 12 semmisült meg a világháborúban. A megmaradt ipari műemlék jellegű építmények közül ma több – eredeti funkcióját elvesztve – működik tovább.

1950 márciusában a Sándor László építésügyi miniszter által kiadott rendelet alapján a nyilvános illemhelyek Budapest, majd – néhány hónappal később – a Fővárosi Csatornázási Művek fennhatósága alá kerültek. A '80-as évek végére már több mint száz nyilvános vécé működött Budapest utcáin.

 

Míg a Beetz-féle illemhelyek egyszerre nagyobb forgalmat tudtak lebonyolítani, addig a Csatornázási Művek 1983-ban kifejlesztette egyszemélyes, félautomata rendszerű vécéjét. Az első ilyen „modern” utcabútort a Március 15-e téren állították próbaüzembe a higiénia, a tisztaság és az intimitás szellemében. A pozitív tapasztalatok után egyre több félautomata rendszerű illemhely jelent meg a belváros nagyobb forgalmú pontjain, helyenként iker típusú kialakítással is. A zöld vasvázas épületek felújítását és korszerűsítését 1985-ben kezdték meg az eredeti külső megtartásával; ilyen működik ma a János Kórház mellett, a Nagymező utcában, a Lovasi úton, a Lövölde téren, valamint a Ferenc téren is. 1996-ra a Fővárosi Csatornázási Művek (FCSM) már 112 darab köztéri illemhelyet működtetett, majd a Fővárosi Közgyűlés az Il-Net Kht-t bízta meg a vécék további üzemeltetésével.

 

Ács Tibor Adrián - Fekete István,
Részlet a Múlt-kor c. történelmi magazin 2010. téli számából

Tróntörténet

Bár az angolok vízöblítéses megoldása kétségtelenül forradalmasította „kisebb-nagyobb” dolgainkat, de addig illemhely-történelmünkben sok, meghökkentő megoldás született. Még egy Da Vinci is. Kód nélkül.
Amikor a görög Hérodotosz Egyiptomba utazott, feltűnt neki, hogy az egyiptomiak házaikhoz árnyékszéket építettek, és nem a szabadban végzik a dolgukat, mint ahogy Görögországban szokás volt. A rómaiak erről is, mint sok minden másról nagyban gondolkodtak, mérnöki munkájukat dicséri, hogy az általuk épített hatalmas szennyelvezető csatorna, a Cloaca Maxima ma is fontos szerepet tölt be Róma szennyvízelvezetésében. Amikor Vespasianus császár felépítette a százezer ember befogadására alkalmas amfiteátrumot, az építményben tömeglatrinákat is elhelyeztek. Legtöbbjük 25 üléses félkör volt. Így vált az illemhely őse a társas élet színterévé.
Az első közép-európai budit St. Gallenben találták meg. 820 körül Gopper apát alakíttatott ki a szerzeteseknek apró kis kamrácskákat. Hasonlók voltak a középkori várakban is. A magasabb szinteken elhelyezett, lyukas aljú helyiségből a vizes várárokba vezetett a rendszer. A középkori városokban már az 1300-as években tilos volt az utcán végezni a kis és a nagy dolgokat. A polgárházaknál titkos odúnak nevezték az árnyékszéket.
A reneszánsz nemcsak a művészetben, de a mérnöki gondolkodásban is hozott újdonságot. Az első összerakható éjjeliszék tervezése Leonardo Da Vinci nevéhez fűződik. Ezeket a középkori szerkezeteket kárpitokkal, a tehetősebbek bársonnyal vonták be. Ekkoriban az utcai illemhelyeket a vécés nénik cipelték, vállukra helyezett lécen egy vödör, rajtuk köpeny, ezzel takarták el a szükségben lévőt, ha úgy hozta a helyzet.
A középkori városok lakói éjjeliedényeket használtak, amelynek tartalmát nemes egyszerűséggel az ablakon át az utcára öntötték. Később törvény kötelezte őket arra, hogy hangos kiáltással figyelmeztessék az arra haladókat, hogy időben el tudjanak ugrani.
Aztán Angliában feltalálták a WC-t. Tervezőjéhez, John Harrigtonhoz maga a királynő is ellátogatott, hogy megnézze a vízöblítéses csodát. Az 1598 körül megalkotott szerkezet (Water Closet, azaz WC) gyorsan népszerűvé vált a szigetországban. De csakis ott!
Az 1700-as évek végén Franciaországban még mindig a pottyantós budi működött, míg a spanyol király lakókastélyában egyáltalán nem volt illemhely. Ebben az időszakban szörnyű járványok söpörtek végig Európán, az emberek kezdték felismerni a higiénia fontosságát. Ha lassan is, de kezdett elterjedni a legtisztábbnak bizonyult szerkezet és a hozzá tartozó csatornahálózat.
1840-ben Longfellow, a költő vízöblítéses WC-t szereltetett házába, ezzel meglehetősen nagy feltűnést keltett, hiszen ő volt azt első, aki ezt az Egyesült Államokban megtette.

 

Gábor Zsuzsa, Mi világunk, 2006. IV. évfolyam 2. szám