Fővárosi Csatornázási Művek

Vakbarát verzió | Normál verzió

A csatornázás szabályzása

Az első csatornázási szabályrendelet (1847)

A város szépítése érdekében – csaknem 50 éven át –, igen sokat tevékenykedett József nádor, akit 1796-ban választottak meg Magyarország nádorispánjává. Pest szépítéséről 1801-ben személyesen vitt felterjesztést a királyhoz. Ebben két helyen a csatornázásról is szó esik. A föld alatti csatornák építése és más akadályok eltávolítása című fejezetben olvashatjuk: "Az utcák tisztasága és a lakosság egészsége okából minden városnak szüksége van föld alatti csatornákra. Buzdítani kellene a háztulajdonosokat, hogy házaikból kis lefolyókat vezessenek a főcsatornákba, és tömjék be a pöcegödröket, melyek megfertőzik, az utcákat." (József nádor felirata a királyhoz, 1801.)
Az 1838-as nagy árvíz tragikus következményei nagymértékben hozzájárultak ahhoz az elhatározáshoz, hogy a főváros csatornázását a lakosság biztonságának és javainak védelmében meg kell oldani. Az árvíz oka a védgátak elégtelensége mellett az volt, hogy a csatornákat nem látták el zsilipekkel, így azokon keresztül tört fel a víz a gátak mögötti területre.
1847-ben a helytartótanács megküldte Pest város tanácsának, a Helyhatósági szabály a szabad királyi Pest város kebelében építendő föld alatti csatornák iránt című határozatát. Ezt az első csatornázási szabályrendeletet 1847. augusztus 3-án 32923 sz. határozatával hagyta jóvá a helytartótanács, amely ugyanezen év szeptember 20-án az 1671 sz. végzéssel életbe is lépett.
A szabályrendelet már osztályozza a különböző rendeltetésű csatornákat. Ez a felosztás általában a mai napig fennmaradt. Megkülönböztet köz- és magáncsatornákat. A közcsatornák osztályozása a következő: főcsatornák, utcai csatornák, mellékcsatornák, vízvezetők, melyek a csapadékvizek elvezetésére szolgálnak.
A szabályrendelet 3-4. §-a kimondja, hogy a csatornaépítés a városi hatóság kizárólagos joga és kötelessége, valamint megszabja a hatóságok kötelességeit a csatornák építésénél. A munkák vállalatba adása árverés (versenytárgyalás) útján történik. (5. §). A 6. § szerint a csatornaépítés szükségességét a városi tanács állapítja meg a választó polgársággal egyetértésben. A 7. § előírja, hogy a városi csatornák megépítésével egy időben, a házi bekötésről is gondoskodni kell.
A 8. § kimondja, hogy az építési költségek az utcai csatorna mellett fekvő ingatlanok tulajdonosait terhelik. A 9-15. §-ok a költségek elosztásáról és a fizetés mértékéről tartalmaznak rendelkezéseket. Rendelkeztek a saroktelkekre történő kivetésekről is. A 17. § a magáncsatornáknak a közcsatornákba való bevezetéséről intézkedik. A 19. § szerint, a költségek nem fizetés esetén "sommás per" útján behajtandók. A 20. § a hatálybalépés időpontját határozza meg.
 

Budapest csatornázását megelőző korszak (1848-1868)

Budapest csatornázásának történetében a hálózat hosszáról az első hivatalos adat az 1860-as évekből származik.

Ez a Duna jobb partján 26 300 m,
a Duna bal partján 54 000 m,
Budapesten összesen 80 300 m volt.

A főváros egyesítését közvetlenül megelőző időszakban csak Pesten folyt csatornaépítés. A Duna partján elterülő három város között a folyam természetes választóvonalat jelentett. A XVIII. század kezdetleges közlekedési viszonyai, főleg télvíz idején, nem biztosították az állandó összeköttetést. Amikor Széchenyi István Lánchídját 1849-ben átadták a forgalomnak, a régi akadályok megszűntek. A megnyitás küszöbén, 1849. június 24-én, a független Magyarország belügyminiszterének, Szemere Bertalannak a rendelete nem mindennapi előrelátásról tesz tanúságot, amikor a kövekezőket írja: "...a főváros csak úgy lesz hatalmas, ha benne egy igazgató hatalom lesz, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel. . . a magyar álladalomnak csak egy fővárosa lehet, melynek élő erejét főleg Pest, történetét és emlékezetét pedig Buda adja meg."
Megindult tehát a törekvés a főváros részeinek egyesítésére. A szabadságharc vívmányai elbuktak ugyan, de az abszolutizmus a fejlődést már nem akadályozhatta meg. A szabadságharc utáni évtizedekben a magisztrátusok kevés időt szenteltek a csatornázási kérdéseknek. Az 1860-1873-as évek között azonban a helyzet megváltozott. Az 1850-1870-es évek közti időszakban összesen 60, az 1871-1880 közti évtizedben pedig, 325 helyen végeztek Pesten csatornázással összefüggő munkálatokat.
A Szépítési Bizottmány 1857-ig működött, de 1852-ben önálló pénzkerete már megszűnt. Érdekes, hogy a Bizottmány működése alatt Budával egyáltalán nem foglalkozott. Ebben az időszakban bármennyire is megvolt az igyekezet egyesekben az állapotok javítására, az általános helyzetkép lényegesen nem változott.
 
A korabeli tisztiorvosi jelentések számot adnak az 1831, 1854-55, 1866 és 1872-73 évi kolerajárványokról. A főváros csatornázásának újkori történetében kimagasló szerepet vállaló dr. Fodor József orvos, egyetemi tanár, rámutatott arra, hogy a magas állású és szennyezett talajvíz következtében (vizes lakások, szennyezett kútvíz stb.) a városi lakosság ellenálló képessége legyengül, fogékonnyá válik a tífusz- és kolera-megbetegedésekre.

Fodor kimutatta, hogy 1869-77 között, amíg a vezetett vízzel ellátott házakban 400 lakosra esett egy kolerahalál, a kútvizet használóknál már 200 lakos közül halt meg egy kolerában. Az általános halálozás 100 000 lakosra Budapesten, 1870-ben 4310, Bécsben 3050 (1869), Párizsban 2460 (1869) és Londonban 1855-ben 3620 fő volt. "Bazalgette-terv" 1869. A múlt század derekán sok külföldi nagyváros csatornázása indult meg. Hatásuk Budapestre is elérkezett. Anglia az 1831. évi nagy kolerajárványból elsőként szűrte le a tanulságokat. Első csatornázási (közegészségügyi) törvényének – Public Health Act – megalkotásával vezető szerepet játszott. Ez az oka annak, hogy a városok első rendszeres csatornázási terveinek elkészítésében számos neves angol szakember működött közre.